Nem mondanám, hogy nem ment el tőle a kedvem, amikor még 4 Öziles történetet találtam, vagy amikor újraolvastam szinte a saját gondolataimat... de folytatom! Mert akarom! Hátha egyszer még szükségem lehet ilyenekre... bár a bátyám nem épp így gondolja...

Bővebben után Ezeregy éjszaka 2. fejezet!

2. fejezet

Madrid

Szereplők: Nora Fernández, José Mourinho, Frau Marina Gercke, Matilde "Tami" Mourinho, Guillermo Darcoz, Mesut Özil, Iker Casillas, Sergio Ramos, Cristiano Ronaldo
Helyszín: Madrid, Spanyolország

Bár egy külső szemlélőnek talán ez furcsa, de aznap, amikor Nora gépe leszállt Madridban, senki sem ment ki elé a reptérre. Tamitól természetesen nem várhatja, hogy zokogva a karjaiba zárja, és üdvözölje, hogy „Jaj, de örülök, hogy itt vagy!”. De az apja… igazán nem lett volna számára nagy fáradság.
            Taxival ment el a villáig, ahol elég káprázatos látvány fogadta. Nem lepődött meg rajta. Amikor Mourinho még Londonban élt, csak pár négyzetméterrel volt kisebb a „ház”, amiben lakott. Portugáliában meg legalább négy ilyen csodálatos, panorámás Ez a villa patyolatfehér, hatalmas ablakokkal díszített épület volt, aminek az alapjait még valamikor a 19. században építhették. A kert csodálatos volt: rengeteg leander és rózsa lepte be, no meg volt egy kis pihenő a ház végében. Az erkély hatalmas volt, és a kilátás bizonyára páratlan onnan fentről, de Norát valahogy nem dobja fel. Ráfogja a kissé érzéketlen lelkesedését arra, hogy csupán fáradt, és neki még korán van: negyed 10.
            Kifizette a taxit, nagy nehezen (a két 1 tonnás bőröndjével) eljutott a kapuig és becsöngetett. Egyszer. Vár. Már épp nyújtja a kezét, amikor megjelenik előtte egy talpig fehérbe öltözött szolgálónő. Az arca fagyos és ráncos, de ebből még nem tudja leszűrni a korát, hisz az ő apja mellett könnyen meg lehet öregedni.
- Jó reggelt! – köszön mosolyogva. De még erre az elbűvölő mosolyra sem kap semminemű kedvességet, csak egy goromba ajtónyitást.
- Magának is, Senorita.
Remek. Itt még magázni is fogják. Most el kéne repülnie örömében?
- Ön bizonyára Nora Fernández, Senor Mourinho lánya.
- Igen, asszonyom, én volnék.
- Erre tessék!
Nora nem ámult el, amikor a fagyos előszobába vezette – elvileg a házvezetőnő – és megkérte, hogy ott várjon. Ahogy körbepillantott, látott mindent, ami az ő életéből hiányzott.
Az anyjával közel 20 éve éltek a Gomez család emeletén. Egy kis lakás volt, két szobával, egy előtérrel és egy fürdővel. Nyáron nagyon meleg volt, télen alig bírtak fűteni. A két szoba nagyon kicsi volt, de legalább volt egy saját kis zuga, ahol elbújhatott, amit kedvére díszíthetett. A fényűzés és a luxus szóba sem jöhetett náluk, de rengeteg emlék volt náluk, amitől mindketten otthon érezték magukat.
            Ebben a házban viszont csak a ridegség és a luxuscikkek elérhetőek. Sehol egy játék, egy kis díszfigura, semmi: csak egy unalmas, régi, kopott festmény bámul a falról.
Amíg Nora körbenézett, hirtelen megjelent előtte az apja és Tami, no meg még egy másik szolgáló is, de ő férfi. Ám hiába is próbálta volna jobban megnézni magának, hogy lássa, milyen remények vannak a környéken, képtelenség volt átlátni egy sötétszürke öltönyön.
- Á, Nora, örülök, hogy itt vagy! – öleli át apja. Természetesen annyi melegség van benne, mint egy kőben.
- Én is, apa. – nyökögi a lány. – Régen láttalak titeket.
Közben Tami is közelebb merészkedik.
- Jó, hogy itt vagy. – zárja a karjaiba ő is, de csak nagyon finoman. Nora azt érzi, hogy üvegből vannak a csontjai, ezért törékeny, úgyhogy alig meri visszaölelni, hátha összeroppantja.
- Két lehetőséged van! – szólal fel José a szokott hangnál kicsit izgatottabban. – Itt maradsz és kipakolsz, vagy… - itt cinkosan a feleségére pillant. - megismered a második családomat!
Nora egy pillanatra elgondolkodik. Ez valami vicc? Vagy, mégis hogyan működik ez?
- Az utóbbi elég… kalandosnak hangzik, bár őszintén szólva, kicsit megijedtem.
- Semmi gond. Amint ott leszünk, már el is fogod felejteni! Ó, és Guillermo! – szól a fiúhoz, akiről Nora végre meg tudta állapítani, hogy egy teljesen átlagos kinézetű gyerek. – Kérlek, vidd fel a bőröndöket Nora szobájába!
Á, saját szoba! Végre valami kedvező hír.
- Akkor indulhatunk? – kérdi José most már ismét komoly arccal a lányát.
- Felőlem!
Aztán a feleségére nézett.
- Drágám, hamarosan jövünk!
Tami bólint. A mosolya pedig tényleg őszinte, amikor Norára néz.
- Legyetek nyugodtan! Járjátok kicsit körbe a várost, aztán várunk benneteket ebédre!
Nora egyre kíváncsibb lesz, amikor beszállnak a fekete autóba. Természetesen az is egy valódi luxuskocsi.
- Hogy tetszik? – simogatja meg José a kormányt, mintha a saját gyereke lenne. – Most vettem!
- Nagyon király. Csak sajnos a hajam egy árnyalattal feketébb, mint a festése. – sóhajt a lány, mire az apja felnevet.
- Az lehet.
Út közben Nora azon gondolkodik, hogy vajon mikor hallotta utoljára nevetni az apját. Ha meglátogatta őt mindig olyan komor volt, mint akit életében sosem ért semmi vidámság, semmi öröm.
- A gyerekek hogy vannak? – kérdezi végül, hogy véget vessen az unalmas csöndnek. Madrid szép város: de reggel valahogy nem tudta felkelteni a lány érdeklődését. Talán majd este.
José vállat von.
- Jól. Matilde már alig várta, hogy megérkezz!
És amint találkoznak, végre szövetségesre lelhet…
- José úgyszintén.
Még jó, hogy hozott neki ajándékot…
- Örülök. De egyikük sincs otthon, igaz?
- Igen. Matilde lovagolni ment, José futball-táborban.
Már a szegény kis José is focira van kárhoztatva! Apuci szeme fénye.
            Ezután már csak az időjárásról, és a modellekről tudnak beszélgetni. Nora unja, hiszen el kell mesélnie az összes országot, ahol járt a munkája miatt, és mesélnie kellett a török tengerpartról, meg Ankaráról.
És mint egy végszóra a kocsi begurult egy parkolóba, és kétség sem fért hozzá, hogy ez a hely nem lehet más, mint a Santiago Bernabéu.
            Hát persze, a második család a Real Madrid! Ezek szerint Nora még ahhoz is fáradt, hogy ezt kitalálja.
- Most már a Real Madrid az új családod?
- Természetesen ne azokra gondolj, akikben annyi tisztelet sincs, mint egy falat kenyérben.
Nora szinte azonnal rájön, apja kire céloz. Hallott róla (sajnos csak az újságból…).
            A stadion hatalmas. Nora elképzelte, hogy mi történne vele, ha legalább egyszer, megállás nélkül körbe kéne futnia. A végére ájultan esne össze. De ahhoz képest, hogy olyan hatalmas, rendesen karban tartják. Gond nélkül sétáltak be a folyosón, ahol a lány alig győzte kapkodni a fejét. Akárhová nézett, látott valami érdekeset, amit meg kellett böngésznie. Bár a fociért sosem rajongott, azért az a kis érdeklődés ott volt benne.
De hiába akarja végignézni az összes dolgot, ami ott van, apja sietteti.
- Gyerünk, Nora. Még a végén elkésünk, és a nyájam szétszéled.
- Inkább elpunnyad… - mormogja az orra alatt Nora, de természetesen José semmit sem észlel belőle.
És mikor végre kiérnek a fényre, különös látvány fogadja Norát.
A Real Madrid játékosai egytől egyig ott állnak, és tényleg nem lazsálnak: szorgosan nyújtanak, egyetlen ülő embert sem látni. (Ja de, a segédedzőt, aki épp igyekezett a szendvicsét visszacsomagolni a szalvétába.) Szorgalmas egy banda.
            Mourinho spanyolul beszél a csapatához, de Norának az sem okozna gondot, ha mondjuk angolul beszélne. Viszonylag folyékonyan beszéli a nyelvet. Ahogy a két anyanyelvén, a portugálon és a spanyolon kívül a németül is. Hasznos dolgokkal töltötte azt az időt, amíg nem jelentkezett semmilyen főiskolára.
- Emberek! A mai terv természetesen ugyanaz mint eddig, csak előtte, még szeretnék bemutatni nektek valakit. Nos, akkor! – itt Norára pillant, és a vállára teszi a kezét. – Ő a lányom, Nora Fernández.
            Nora hallani véli, hogy a segédedző félrenyel. Egy enyhe döbbenet-hullám fut végig a csapaton is: mindenki a másikra néz, vagy csak kerek szemekkel bámul rájuk. Nora megérti, nem ők az elsők, akik így néznek rá.
A tömegben egyetlen egy olyan arcot látott, ami inkább elbűvölt volt, nem pedig meglepődött.
Mourinho közben azt mutogatja, hogy jöjjön mindenki közelebb, és aztán egyenként bemutatja a csapatot.
Természetesen a sor Ronaldóval kezdődik.
- Cristiano Ronaldo, ő Nora.
Ronaldo arcizmai is megrándulnak egy kicsit.
- Nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű lányod van! – mondja az edzőnek, de közben végig a lány szemébe bámul és kezet csókol neki.
„Buggyant alak.” gondolja Nora, de azért elbűvölően mosolyog, ami természetesen sokakra rágyakorolja a hatását.
- Iker Casillas, a csapat kapitánya.
Casillas mosolya végre őszinte. De a meglepettség rajta is látszik, miközben kezet ráz Norával.
- Örülök a találkozásnak.
- Én is. – most Nora mosolya is őszinte.
„Aranyos srác.” teszi hozzá gondolatban.
- Sergio Ramos – José hangja kicsit lenézőre vált, amitől Norában végérvényesedik a gondolat, miszerint Sergio a tiszteletlen. – Nora.
Ramos elrejt egy gúnyos mosolyt.
- Még sosem hallottam rólad! – mondja.
- Hát, én már csak ilyen vagyok! - teszi hozzá Nora még mindig angyali mosollyal. Az apja oldalba böki.
„Hát, legalább ugyanúgy unalmasnak találja az apámat, mint én.” - teszi hozzá gondolatban, aztán a következőre mosolyog.
De a mosolya hirtelen az arcára fagy. Az előtte állónak úgy szintén.
Azok a szemek egyáltalán nem voltak sem különleges színűek, sem elbűvölőek, de valamiért még is odatapasztották magukhoz a lány tekintetét, és megfogtak benne valamit, amire nincsen szó. És magára az érzésre sem, hogy milyen fojtogató volt az a szempár.
- Nora, ő itt Mesut Özil.
A környezet nagy része azonnal észlelte, hogy egyik fél sem hallotta, hogy az edző mit mondott. Csak álltak ott egymással szemben, és bámulták a másikat.
            Na, nem mintha Özil nem vette volna észre, hogy Nora milyen gyönyörű, de valahogy mégis inkább a szemeire ragadták meg őt. Mind a ketten ugyanabba a csapdába estek.
Mourinho megköszörüli a torkát.
- Nora beszél németül is, Mesut.
Nora megrázza a fejét, hogy visszatérjen végre a jelenbe. Aztán ismét előveszi az elbűvölő mosolyát, de immáron nem kedvességre használja, hanem az érzéseit próbálja meg elrejteni, ahogy általában teszi.
Aztán Mesut kezet nyújt.
- Örülök. – mondja (németül), de Nora valahogy nincs formában, és kell még egy kezet nyújtó ember, hogy végre rájöjjön, mit mondtak neki.
Sami Khedirán kívül alig emlékezett még pár névre, csak az első négy vésődött bele az agyába. Azokat már úgy is ismerte valahonnan.
            Az edzés további része borzasztóan unalmasan telik számára. Nem túl izgalmas azt figyelni, ahogy össze-vissza futkároznak, és közben Norának fogalma sincs, mi célból.
Aztán másfél óra után úgy döntött, hogy elfoglalja valamivel magát, ahelyett, hogy az apjával arról csevegjen, hogy milyen izgalmas idénye lesz a Real Madridnak, úgyhogy inkább felmegy a lelátóra. Vajon mennyi ideig tart az egyéni gyakorlás? Azt se bánná, ha csak 5 percig.
Aztán támad egy bolond ötlete. Gyorsan körbenéz, hogy az apja nincs-e látótávolságon belül, vagy bárki veszélyes. A csapat fele úgyis köddé vált. Végül fellép egy székre, és a sorok között sétálgat. Mint valami kisiskolás számolgatja, hány szék van egy oszlopban, és megpróbál visszaemlékezni, hogy hány névre emlékszik. Mondjuk, egy kezdőcsapatnyit össze tud nagy nehezen szedni, de azt is csak úgy, hogy az Alvaro Arbeloára csak félig bír visszaemlékezni, hogy valami „ar” meg „al”, meg ilyesmi.
- Nem sok névre emlékszel, igaz? – kérdezte tőle hirtelen egy hang, mintha a tulajdonosa olvasna a lány gondolataiban. Nora reflexből megpördül, és nagy nehezen megtartja az egyensúlyát, és azonnal felismeri a hanghoz tartozó arcot.
Mesut.
- Az a dupla „a” betűs nem fér igazán a fejembe – mondja, aztán leugrik a székről.
- Bizonyára nagyon gondolkodhattál, ha észre sem vetted, hogy itt vagyok.
„Ja, mert épp rád gondoltam.” gondolja Nora, de nem mondja ki.
Azon gondolkodik, hogy mondania kéne valamit, amitől kevésbé tűnik olyan lököttnek és óvodásnak, hogy a széksorokon mászkál ahelyett, hogy csodálná a Realt.
- Talán okosabb lenne, ha most én inkább… nos… valami értelmesebb dologba kezdenék.
- Miért, mi nem értelmes?
Az örök kérdés: hazudni vagy a csúf igazságot mondani?
- Mint számolgatni hány szék van egy oszlopban.
A fiú felnevet.
- Igen, lehetséges, de csak egyetlen értelmesebb dolgot tudok, amit itt csinálni lehet.
Norának egy kissé mocskos gondolata támad, de elhessegeti, mert mit érne valaki olyant megcsókolni, akit alig másfél órája, hogy ismer?
De még mielőtt szóhoz jutna, egy parancsoló hang szakítja félbe.
- Nora, gyere, hazaviszlek! – José hangja szigorú és fegyelmezett, mint mindig, de hallatszik, hogy nem igazán egyezne bele a kapcsolatba, ami épp a szeme előtt bimbózik.
- Íme az értelmesebb dolog!
Nora felnevet. Még jó, hogy ő is így gondolja.
- Kösz a támogatást. – mondja a lány mosolyogva.
A fiú visszamosolyog.
- Szívesen máskor is.
Nora a lépcső felé indul, de valamiért meg sem próbál sietni. A szíve mélyén valami marasztalóra vár.
- Ó, és a név, amit keresel, Alvaro Arbeloa! – kiáltja utána Mesut.
- Tényleg! – kap a fejéhez a lány. – Bár valaha is megjegyezném.
Miközben felzárkózik Mourinho mellé, egészen más dolgok kavarognak a fejében. Nem is mer apja szemébe nézni, mert fél, hogy valami olyat lát meg benne, ami elveheti pillanatnyi furcsa érzéseit.
Amikor még a folyosó felénél sem járnak, egy vigyori kép fogadja őket. Nora annyira el van varázsolva, hogy észre sem veszi, amikor Mourinho eltűnik mellőle.
- Hé, Nora! – szólítja meg a vigyori képű. Kétség sem fér hozzá, hogy ez a mosoly semmi ahhoz a mosolyhoz képest, ami…
Nora félbeszakítja a saját gondolatait.
- Á, Cristiano, mit parancsolsz?
- Tudod, tök jó lenne, ha valamikor… elmennénk valahová vacsorázni!
„Nincs ennek barátnője? Sőt, nincs jegyese? Vagy ha van, akkor a csaj ilyen liberális típus?” gondolja Nora, de semmi sem ül ki ebből az arcára, szokásához híven csak mosolyog.
- Persze, majd valamikor, ha ráérsz.
- Amikor te ráérsz, akkor én is!
„Jaj, könyörgöm, hadd húzzak már el innen!” a lány mosolya kezd lehervadni.
- Akkor majd megszerzem a számod apámtól, és felhívlak, de most mennem kell. Azt hiszem, hamarosan látjuk egymást! – mondja, aztán elindul a parkoló felé.
Az autóban sem érzi jobban magát. A furcsa érzések helyét utálatos, régi, jól ismert érzések váltják fel.
- Miről beszéltetek Ronaldóval? – kérdezi az apja. Most, hogy folyton kérdésekbe botlik, Nora sokkal szívesebben bámulja Madridot.
- Meghívott vacsorázni. – sóhajtja,
- Remek, máris szereztél egy barátot!
- Még nem tudom, hogy mit gondoljak róla. Elég furcsa, hogy azonnal elhívott, mikor alig másfél órája ismerjük egymást. De legalább majd a házvezetőnőnek nem kell 5 főre vacsorát főznie.
- Ő ilyen, Nora. Túl sokat vársz el tőle. Inkább akkor nyilatkozz, ha már jobban megismerted. És a házvezetőnő neve Marina Gercke.
- Csak nem német?
- A férje volt az. De ő 10 éve meghalt.
- Ó, sajnálom.
Mourinho leparkol egy épület előtt, de Nora nem igazán érti miért.
  - Várj meg itt, mindjárt jövök! – mondja, és Nora egyedül marad. Azt se tudja, merre járhatnak.
Az időt, amíg egyedül van, azzal tölti, hogy elgondolkozzon kicsit ezen a vacsora dolgon. Végül is… találkozott már sokkal rosszabbakkal is. Például Párizsban azzal a sráccal, aki a fotós asszisztense volt, és még soha életükben nem találkoztak. Még a kezét is megkérte. Visszagondolva elég vicces helyzet volt.
Akkor hirtelen megcsörren Mourinho telefonja. Nora nem is gondolta volna, hogy az autóban hagyta. De a kijelzőn az áll, hogy Tami, ezért gondolta felveszi.
- Tami? Nora vagyok.
- Á, szia, hol vagytok most?
- Nem tudom, itt parkolunk egy lakóház előtt, valahol a belvárosban. Apa bent van.
- Remek, akkor nem felejtette el, amit kértem tőle. És milyen volt az edzés?
Hiába a nő őszintesége, a lánynak csak két szó jut eszébe. Az unalmas, és az izgalmas. De hát mikor melyik.
- A végére már egész izgalmas lett.
- Unalmas volt?
- Hát, sosem rajongtam túlzottan a fociért…
Tami nevet.
- Ne aggódj, én se. Na jól van, leteszem, mert még a sütemény felénél sem járok! Tényleg, szereted a csokis muffint?
- Persze. Az a kedvencem. Alig várom, hogy megkóstoljam! Á, itt jön apa, akarsz vele beszélni?
- Nem, majd ha hazaért beszélünk. Itthon találkozunk!
- Szia!
José közben egy színes fém dobozt tesz a hátsó ülésre, amin sokféle minta van. Nagyon csinosan fest.
Aztán beül a volán mögé, és beindítja az autót.
- Tamival beszéltél?
- Igen. Érdeklődni akart, hogy nem felejtetted-e el, amit kért, de amikor mondtam, hogy hol vagyunk, rájött, hogy nem.
- Tudhatná, hogy nem igazán felejtek el semmit. – jegyzi meg az edző az orra alatt.
Nora sóhajt.
- Elég fontos dobozka lehet, ha semmiképp sem szabad elfelejtened.
- Matilde felejtette itt legutóbb, amikor a barátnőjénél aludt. Nem tudom, mik lehetnek benne, kulcsra van zárva.
Nora kíváncsi lett. Ha találkozik a lánnyal, biztos rákérdez.
De ahelyett, hogy bármilyen kérdést feltenne, csak mély levegőt vesz, és a gondolatai a lelátón történtekre kalandoznak.
            Mourinho párszor felveti a kérdést a lányának, hogy szeretne-e megnézni bármit is a városban, de a válasz mindig az, hogy „Most nem.” Valójában Nora szeretne végre kipakolni, és a házat végigjárni, hiszen eddig csak kétszer járt Mourinho villában, utoljára akkor, amikor 15 éves volt. Mennyit veszekedett akkoriban az apjával…
Amikor hazaérnek, a házat finom illat tölti be. A házvezetőnő (azaz Frau Gercke) arca ugyanolyan komor és rideg, amikor megmutatja Norának az új szobáját, mint amikor először találkoztak.
Nem túl nagy, de szép és tágas szoba az emeleten. A falak halványkékek, és az ágynemű csak egy sima fehér huzat, de mégis kellemes hangulatot kölcsönöz a szobának. Az ágy mellett egy fiókos szekrény áll, felette egy díszes, velencei tükör. A szembe lévő sarokban egy ruhásszekrény és egy íróasztal áll, amin egy fodros lámpa és egy vadonatúj számítógép kapott helyet. A tetőablak nyitva van, ennek köszönhetően egy kis szellő járkál a szobában. Nora nekilát, hogy kirakja a ruháit, aztán a könyveit az apró polcra, ami az ajtó mellett van, szemben az ablakkal. Egy kis cserepes virág van a legfelső polcon, mellette egy Biblia. Utána a régi játékait az ágyára teszi, az apró figuráit, no meg a sminkcuccait és a kedvenc kis ládikóját a fiókos szekrényre teszi.
            Aztán amikor egy óra múlva fáradtan dől le az ágyára, előveszi a naplóját, kinyitja, és ezt a néhány rövid mondatot írja le:

„Ma reggel apához költöztem. Bár ő is olyan lenne hozzám, mint Tami!
Ma reggel Real Madrid edzésen voltam. Bár az egész olyan lett volna, mint a legvége!
Ma Cristiano Ronaldo elhívott vacsorázni. Bár ő is olyan lenne, mint Mesut! Akkor szívesebben mennék…”